Profi légy vagy ezermester?

A székely ember ezermester – szokták mondogatni. Ehhez is, ahhoz is ért egy kicsit. Valami elromlik, nem hív szerelőt, megjavítja ő maga. Persze, ha tényleg nem olyan eget-vető nagy problémáról van szó. Mert biza van hova tegye az összekuporgatott jövedelmét...

Na de ha a székelyek ezermesterek, akkor mi a helyzet a mesterekkel? A szerelővel? Mert, ha János bácsi megjavítja saját magának a villanyt, akkor a villanyszerelő kenyér nélkül marad. Avagy, azért nincs Erdélyben munkalehetőség, mert a székelyek ezermesterek? Azért nem tudnak elhelyezkedni a fiatalok, mert a jelenleg pozícióban levők több mindenhez értenek? Azért nem alkalmaznak egy kommunikációs szakembert, mert azt a munkát Mancika, a titkárnő is el tudja végezni? Hogy akar fejlődni ez az ország, ha ezermester marad?

A hétvégén Marosvásárhelyről stoppoltam hazafele és Balavásárig elvitt egy 25 év körüli fiatalember. Meglátása szerint (amit nagyon helyénvalónak tartok): ahhoz, hogy mindig akadjon munka ebben az országban, ahhoz mindenkinek csak egy dologhoz kellene érteni, de azt profi módon végezni. Mert, ha mindannyian profik lennénk a saját szakmánkban (és nem ezermesterek), akkor fejlődne igazán és gazdagodna ez az ország.

Érthető az összefüggés vagy én ettem ződet? :)

Magyarán

- Szia

- Szejja!

- Estél már révületbe?

- Nem, én csak gödörbe estem. De mi az a révület?

- Egy olyan állapot, amikor nem vagy teljesen magadnál.

- Ja, ilyenben volt sokszor részem. Utoljára is amikor egy buliban..

- Ne, ne olyasmire gondolj, mintha részeg lennél, s azt se tudnád ki vagy, vagy mint amikor beszívsz és röhögve körülnézel, hogy ki kivel van. Nem, nem, ez egy kicsit más.

- Hát akkor?

- Ez egy olyan érzés, amikor látsz, hallasz, érzékelsz, de nem szokványos dolgokat teszel. Mintha kicseréltek volna, mintha az agyad nem lenne a helyén, mintha nem Te irányítanál, mintha átmennél állatba…

- Önkívület?

- Eegen! Na? Estél már révületbe?

- Nem, én csak gödörbe estem.

Fura, de jó

Rég nem írtam. Nem, nem mintha elfelejtettem volna, csak olyan periódusban voltam, olyan dolgok történtek velem, hogy egyszerűen nem volt hozzá kedvem…

Hogy miért? Jó kérdés… Talán majd egyszer megtudom, mire volt jó megízlelni ezeket a megmagyarázhatatlan dolgokat. Hiszen mindennek oka van – ezt szoktam hajtogatni –, akkor ez sem véletlenül történt! Isten útjai (tényleg) kifürkészhetetlenek.

Emberek, arcok, barátok, mosolyok. És a hozzájuk fűződő érzések, kötelékek. Mintha elveszítettem volna az életemből egy olyan részt, ami értékes volt a számomra és féltve őriztem. Fura érzés.

De végül is… jól van így.

Megúsztam a stressz-koszorút, egy-két avagy jó pár fölösleges idegeskedést, ami bajtársaimat érte. Szóval nincs miért sajnálkoznom. Örülnöm kell! Örülök is! Csak vigyáznom kell arra, hogy meg ne őrüljek. :)