Eljött a hétvége. Haza szeretnék menni, de egy vasam sincs – kiállok hát a város szélére stoppolni. Ez a szituáció nem újdonság a megrögzött stopposok előtt.
Országút. Autók jönnek. Mennek. Hátizsákommal a vállamon stoppolok, tartva a táblát, hogy a sofőrök láthassák hova igyekszem. Megnézem az órát: 13:22.
Zsíjön!…Zsíjön!… Zzsijön!… – süvítnek el mellettem az autók.
5 másodperc pangás – Jó lenne, ha még időben hazaérnék. Rengeteg dolgom van… - aztán újra feltűnik néhány autó az útszakaszon. Egyre közelebb és közelebb kerülnek a gépkocsik, aztán meg… tovaszáguldanak.
Ahogy utánuk nézek, eszembe jut egy dalrészlet Republictól: „Vigyetek el engem is! Ne hagyjatok, ne hagyjatok itt!”. Az út szélén ezt kezdem dúdolgatni, énekelni, s a lábammal kezdem járni a ritmust.
Két kamion és azok háta mögött újabb sor autó közeledik. Na, hadd lám ki lesz olyan bátor, hogy hazavisz? Vészesen közeledik felém az autókaraván.
Ejha – két kamion!... Veszek egy nagy levegőt, hogy ellenálljak a.– Zzsss!!! Zzsss!!! – kamionok után keletkezett szélnek és pornak. Aztán meg Zs-Zs-Zs-Zsíjön!... – száguldanak tovább a gépkocsik. Áh, úgyse mertek hazavinni! Gyengék vagytok!...
Egy-egy sofőr nem lát a szemétől, annyira kijön az út szélére, hogy majdnem elgázol. Mintha észre se venné, hogy ott állok ! Ez úgy jön ki, hogy még én vagyok a hülye, hogy stoppolok! Az rendben van, hogy meg sem állsz, de már éppen ne üss el a nyugati autóddal! Sajnos nem tudom hozzátenni, hogy gyerekeim vannak – s még kéne élnem pár évtizedet – mert még nincsenek, de hát, na. Szeretnék!
13:24. Vigyetek el – éneklem – engem is! Ne hagyjatok… ne hagyjatok… ne hagyjatok itt! Zsíjön! Zsíjön! – egy se áll meg. Mindenki csak hajt…
Ránézek a táblára, leellenőrizve, hogy olvashatóak-e a betűk, s hát épp fordítva tartom! Francba! A betűk fejjel lefele! Én, barom! Gyorsan megfordítom. Vajon mit gondolnak azok a sofőrök, akik eddig elhúztak mellettem? Azon nevetek, hogy milyen jót nevethettek a szórakozottságomon. Fokozott jókedvvel újra kitartom a táblát – Most már jól tartom.
Szép sorban jönnek az autók – mint a libák. Aztán meg elhúznak – mint a vadlibák.
Van olyan sofőr, aki jobb kezével a „bordra” mutat, ami annyit tesz: „csak ide, csak a közelbe megyek”. Ezt a mozdulatot akár úgy is értelmezhetnénk: Ilyet vegyél! Ez a jó autó! Vagy talán úgy, hogy: Hehe, nézd csak, nekem van autóm! – Te aztán cseszheted ott az út szélén! Ezzel viszont nincs baj. Vannak olyan sofőrök, akik más gesztust használnak: kiröhögnek vagy beintenek. Uram, kérlek, ne ródd fel nekik bűnül, hiszen nem tudják, mit cselekszenek…
13:27. Vajon hazaérek fél 3-ra? – Persze! Hiszen már rég meg van írva, hogy ki visz haza! Nyugtatom magam, hogy ne essek kétségbe.
Kitartóan tartom a táblát, s járom a ritmust: Vigyetek el! Engem is!...
Egyszer csak lelassít és megáll előttem egy ismerős autó.
- Netán Szovátára szeretnél menni? – szól ki a sofőr napszemüvegben.
Nézem, hogy ki lehet a földi, aki ilyet mer kérdezni, s felismerem a szovátai jegyzőt.
- Naná, hogy igen! – mondom.
- Akkor meg mire vársz? Pattanj be gyorsan!
***
Micsoda mázlim van...
