Rég nem írtam. Nem, nem mintha
elfelejtettem volna, csak olyan periódusban voltam, olyan dolgok történtek
velem, hogy egyszerűen nem volt hozzá kedvem…
Hogy miért? Jó kérdés… Talán majd
egyszer megtudom, mire volt jó megízlelni ezeket a megmagyarázhatatlan
dolgokat. Hiszen mindennek oka van – ezt szoktam hajtogatni –, akkor ez sem
véletlenül történt! Isten útjai
(tényleg) kifürkészhetetlenek.
Emberek, arcok, barátok, mosolyok. És a
hozzájuk fűződő érzések, kötelékek. Mintha elveszítettem volna az életemből egy
olyan részt, ami értékes volt a számomra és féltve őriztem. Fura érzés.
De végül is… jól van így.
Megúsztam a stressz-koszorút, egy-két
avagy jó pár fölösleges idegeskedést, ami bajtársaimat érte. Szóval nincs miért
sajnálkoznom. Örülnöm kell! Örülök is! Csak vigyáznom kell arra, hogy meg ne
őrüljek. :)
