A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életkép. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: életkép. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. július 2., hétfő

Magyarán



- Szia
- Szejja!
- Estél már révületbe?
- Nem, én csak gödörbe estem. De mi az a révület?
- Egy olyan állapot, amikor nem vagy teljesen magadnál.
- Ja, ilyenben volt sokszor részem. Utoljára is amikor egy buliban..
- Ne, ne olyasmire gondolj, mintha részeg lennél, s azt se tudnád ki vagy, vagy mint amikor beszívsz és röhögve körülnézel, hogy ki kivel van. Nem, nem, ez egy kicsit más.
- Hát akkor?
- Ez egy olyan érzés, amikor látsz, hallasz, érzékelsz, de nem szokványos dolgokat teszel. Mintha kicseréltek volna, mintha az agyad nem lenne a helyén, mintha nem Te irányítanál, mintha átmennél állatba…
- Önkívület?
- Eegen! Na? Estél már révületbe?
- Nem, én csak gödörbe estem.

2010. október 8., péntek

Egy stoppoló gondolatai



Eljött a hétvége. Haza szeretnék menni, de egy vasam sincs – kiállok hát a város szélére stoppolni. Ez a szituáció nem újdonság a megrögzött stopposok előtt.


Országút. Autók jönnek. Mennek. Hátizsákommal a vállamon stoppolok, tartva a táblát, hogy a sofőrök láthassák hova igyekszem. Megnézem az órát: 13:22.

Zsíjön!…Zsíjön!… Zzsijön!… – süvítnek el mellettem az autók.

5 másodperc pangás – Jó lenne, ha még időben hazaérnék. Rengeteg dolgom van… - aztán újra feltűnik néhány autó az útszakaszon. Egyre közelebb és közelebb kerülnek a gépkocsik, aztán meg… tovaszáguldanak.

Ahogy utánuk nézek, eszembe jut egy dalrészlet Republictól: „Vigyetek el engem is! Ne hagyjatok, ne hagyjatok itt!”. Az út szélén ezt kezdem dúdolgatni, énekelni, s a lábammal kezdem járni a ritmust.

Két kamion és azok háta mögött újabb sor autó közeledik. Na, hadd lám ki lesz olyan bátor, hogy hazavisz? Vészesen közeledik felém az autókaraván.

Ejha – két kamion!... Veszek egy nagy levegőt, hogy ellenálljak a.Zzsss!!! Zzsss!!! – kamionok után keletkezett szélnek és pornak. Aztán meg Zs-Zs-Zs-Zsíjön!... – száguldanak tovább a gépkocsik. Áh, úgyse mertek hazavinni! Gyengék vagytok!...

Egy-egy sofőr nem lát a szemétől, annyira kijön az út szélére, hogy majdnem elgázol. Mintha észre se venné, hogy ott állok ! Ez úgy jön ki, hogy még én vagyok a hülye, hogy stoppolok! Az rendben van, hogy meg sem állsz, de már éppen ne üss el a nyugati autóddal! Sajnos nem tudom hozzátenni, hogy gyerekeim vannak – s még kéne élnem pár évtizedet – mert még nincsenek, de hát, na. Szeretnék!

13:24. Vigyetek el – éneklem – engem is! Ne hagyjatok… ne hagyjatok… ne hagyjatok itt! Zsíjön! Zsíjön! – egy se áll meg. Mindenki csak hajt…

Ránézek a táblára, leellenőrizve, hogy olvashatóak-e a betűk, s hát épp fordítva tartom! Francba! A betűk fejjel lefele! Én, barom! Gyorsan megfordítom. Vajon mit gondolnak azok a sofőrök, akik eddig elhúztak mellettem? Azon nevetek, hogy milyen jót nevethettek a szórakozottságomon. Fokozott jókedvvel újra kitartom a táblát – Most már jól tartom.

Szép sorban jönnek az autók – mint a libák. Aztán meg elhúznak – mint a vadlibák.

Van olyan sofőr, aki jobb kezével a „bordra” mutat, ami annyit tesz: „csak ide, csak a közelbe megyek”. Ezt a mozdulatot akár úgy is értelmezhetnénk: Ilyet vegyél! Ez a jó autó! Vagy talán úgy, hogy: Hehe, nézd csak, nekem van autóm! – Te aztán cseszheted ott az út szélén! Ezzel viszont nincs baj. Vannak olyan sofőrök, akik más gesztust használnak: kiröhögnek vagy beintenek. Uram, kérlek, ne ródd fel nekik bűnül, hiszen nem tudják, mit cselekszenek…

13:27. Vajon hazaérek fél 3-ra?Persze! Hiszen már rég meg van írva, hogy ki visz haza! Nyugtatom magam, hogy ne essek kétségbe.

Kitartóan tartom a táblát, s járom a ritmust: Vigyetek el! Engem is!...

Egyszer csak lelassít és megáll előttem egy ismerős autó.

- Netán Szovátára szeretnél menni? – szól ki a sofőr napszemüvegben.

Nézem, hogy ki lehet a földi, aki ilyet mer kérdezni, s felismerem a szovátai jegyzőt.

- Naná, hogy igen! – mondom.

- Akkor meg mire vársz? Pattanj be gyorsan!

***

Micsoda mázlim van...

2010. augusztus 5., csütörtök

Ébred a mester

Reggel van.

Csend és nyugalom uralkodik a medencék légterében.

A törzsvendégek – az ismerős arcok – frissítő fürdőt vesznek a reggeli előtt. Csak a pillanatnak élve, szó nélkül, ünnepélyes hangulatban ringatóznak a vízen. E kora hajnali órákban nyugodtan és kényelmesen úszkálhatnak a medencékben, hiszen kevesen vannak, s nem kell attól tartaniuk, hogy egymást zavarhatják (most biztosan jól érzik maguk)...

Bizony, korán van még. Zsibong még a testem az álmosságtól, s még az alvás melegét is érzem bőrömön.

Reggel van, kedvesen ébredező, csendes kis reggel.


No, ideje dolgozni.

2010. március 15., hétfő

Hajnali gondolatok

Hajnali 4 óra van. Nem tudok aludni. Álmomból 02:30-kor ébredtem meg, bár nem tudom, hogy mit álmodhattam volna. Álmodtam e egyáltalán valamit? Egyáltalán mi az, hogy álom?...


Megnéztem a telefonom: 1 nem fogadott hívás, 1 üzenet. Keresett Cimbi, de olyan tájt, amikor már aludhattam. Elolvastam Angyal üzenetét, örültem, hogy visszaírt. Mindig jó, ha visszaírnak, legyen az bármi. Tehát nyugodtan aludnék tovább, de erőt vett rajtam az álmatlanság. Forgolódok a vackomon, ágyamban, de sehogy se tudok továbbaludni, pedig rám férne az alvás. Nem akartam volna gondolni semmire….


Eszembe ötlött, régóta nem írtam a blogomra, pedig már ideje volna valamit firkantani, bármit.

Elkezdtem filózni magamról, életemről, arról, hogy mit mutatok a világnak, és ki vagyok én valójában? Elemezni kezdtem önmagam, hiszen volt idő elég magamon elmélkedni, saját nézeteimet elemezni. Az hogy mit gondol rólam a külvilág, az nem zavar. A megalapozott kritikára kíváncsi vagyok, de a rágalmakat előttem érdektelenek. Gondoljanak az emberek, amit akarnak. Hiszen csak én tudhatom igazán, hogy milyen vagyok valójában, na és persze a velem szoros kapcsolatban levő személyek: családom és baráti köröm.

Számba vettem rossz tulajdonságaimat, hiszen így lesz teljes a kép.

Nem vagyok tökéletes,nem vagyok túl jó én sem, nem vagyok szent ember, nem is törekedhetek rá, ahhoz túl kevés vagyok. Sok hibám van nekem is, hiszen ember vagyok, tele tévedésekkel.

Nem feltörekvő egoista módon jellemzem önmagam, ez egy aljas rágalom. Nem alakíthatok ki egy tökéletes képet magamról, csak a pozitív oldalamat bemutatva, s kellemes emlékeim, történeteim előttetek, nem erre törekeszem, nem vagyok annyira aljasan magamnak való.

Be kell ismernem, hogy van, amikor önzőnek tűnök, néha tényleg az is vagyok. Emberi gyengeség. Visszajelzések szerint ez nem jellemez igazán, hiszen legtöbbször ezt be is ismerem magamnak és megpróbálom jóvátenni, enyhíteni, ha ezzel megbántom embertársaimat vagy fájdalmat okozok valakinek.

Blogomra nemcsak olyan témákról írok, ami mindenkinek tetszik. Nem általánosíthatok, nem sablonosságra törekszem. A körülöttem levő világnak nemcsak a kellemes változatát tárom elő, minthogy: öröm, vidámság, béke, szeretet, szerelem és boldogság. Ha írtam ilyen témákról nem tele-novellás, nyálas szövegekre koncentráltam, hanem a saját (önző?) eszméimet, gondolataimat próbáltam megfogalmazni előttetek, párhuzamosan azon véleményekkel, melyekkel egyetértek.

Sok olyan dolog van, amivel nem értek egyet, e miatt talán makacs és önfejű lehetek. Legtöbbször kitartok elveim mellett, e miatt akaratosnak gondolnak. De ha egyáltalán nem értenek egyet velem, azt nem erőltetem, hiszen az én akaratomat nem erőltethetem rá senkire, hiszen akkor baszott nagy önző, egoista lennék. Mindenkinek szabad akarata van, vagy kell(ene) legyen. Egy ötlet, egy gondolat, egy álom csak egyetértésben, ugyanazon elhatározásokkal és célkitűzésekkel valósítható meg. Ha túl akaratos lennék saját érdekeim miatt, az már egy komoly kis erőltetés. Ha látom, hogy a dolgoknak nincs értelme, mert nem egy hullámhosszon futnak a célkitűzések, ha nincs közös cél, akkor engedek a saját igazamból, belátom, mekkora marha vagyok,s kompromisszumra törekszem, vagy megpróbálok másképp hozzáállni a témához, nem vitatkozom hülyeségeken. Nem az van, hogy ha az én akaratom nem teljesül, akkor hagyom a francba a témát. Nem, ha nincs közös akarat, közös cél nem erőltethető semmi. Arról nem igazán tehetek, ha valami nem tetszik, mert nem látom jónak, nem látom értelmét, azt tudatom, ez így van jól, így szocializálódtam. De ha elfajulnak a dolgok, jobb belátni a tévedéseket, hagyom a francba a vitát, olyanba fogok, ami kedvemre való, aminek értelmét látom, látszatát, hogy történt valami.

Apropó látszat. A látszat néha csal. E félreértések miatt jobb őszintének lenni.

Talán a legnagyobb bajom az, hogy szeretem az igazságot és kutatom is, de az igazság bonyolult, és néha fájdalmasan rossz. Viszont csak a kimondásával mosható tisztára a létünk.

De az se valami jó tulajdonság, ha túl őszinte vagyok. Sokak szerint ez kúrva nagy hiba, mert nem szabad mindig, minden helyzetben, minden személlyel az lenni. Azt vallom, hogy az őszinteség a bizalomra épül. A bizalom pedig a hitre.

Viszont mindenkivel, minden téren nem is vagyok, nem is lehetek őszinte, ha úgy érzem nincs meg a kölcsönös bizalom. Tehát akihez nem vagyok elég őszinte, abban nem bízok eléggé, ez logikusan természetes. Örülök, hogy megvan a magam baráti, bizalmi köre.

Szeretem az életet, a világot a jó oldaláról nézni, megragadni, és bemutatni, hogy örömet szerezzek. Sokszor látnak vidámnak, és néha rákérdeznek, hogy lehetek én mindig ilyen jó kedélyű? Én olyan személy vagyok, aki szeret mások mosolyába kapaszkodni, ez reményt ad a továbbiakhoz. S ha mosolyogva elárulom, hogy igazából a lelkem nem annyira vidám, mint, ahogy gondolják, mint ahogy tűnik, nem tudják elhinni… Az furálják hogy lehetek valójában elszontyolodva, hiszen nem ez látszik, mert legtöbbször mosolygom, poénkodom. Ha elkenődöm az néha lelki, s legtöbbször az anyagi gondjaim miatt van. Kevesen tudják, hogy a mosoly mögött milyen családi problémák, megoldhatatlan gondok vannak. A kellemetlen dolgokról nem szívesen hallanak az emberek. De néha kellenek ezek a szép kis rosszak.

Tehát, ha kíváncsiak, hogy miért nincs jókedvem, miért zűrös az életem, akkor néhány szóban elárulom. Nem panaszkodás céljából, hiszen ettől még nem oldódik meg semmi, hanem hogy kielégítsem a kíváncsiságukat.

Ha folyamatosan a gondjaim miatt fájna a fejem, nem lennék valami vidám egyéniség. Meg lennék húzódva valahol a sarokban és borotvapengével játszadoznék!

Az természetes, hogy mi, emberek legszívesebben a kellemes történetekre, eseményekre, helyzetekre, dolgokra emlékezünk és beszélünk róluk. A kellemetlent elhallgatni, erre odafigyelnek, mert hiányzik a kölcsönös bizalom, talán ez jellemzi az egész nemzetet, a magyarságot évszázadok óta!

Március 15-e van ma, Nemzeti Ünnep. Nemzeti színű lobogók, Petőfi, Kossuth, Jókai, fiatalok, tömeg, 12 pont, Bem apó, huszárok, Árpádsávos zászló, csata, ágyúdörgés, vereség, sortűz? Az „ide veled régi kardunk!” hol van? Piros fehér zöldben lázadozhat a magyarság, olyan mint egy musztáng, a vadló, kit nehéz betörni, hiszen nehéz a javíthatatlanba beletörődni, megnyugodni. Szabadság, egyenlőség, testvériség?! Hol van az már?...

Francokat! Inkább egyetértésre, békére és szeretetre van szükség! Hiszen szeretni kell, mert meghalunk! Ez kell eljusson a tudatalattiig!


…na de nem „papolok” itt sokat, hiszen így is hosszúra nyúltak a sorok, s azt nem kedvelitek, ha valami túl hosszúnak tűnik! Nem tudok szűkszavú lenni, hiszen akkor nem mindenki értene meg. Bocsesz hogy írtam. A vicc az, hogy kiindultam magamból és eljutottam a nemzetig...


06:03, már virrad… Na megyek visszaaluszing, aztán pakoling, és stoppoling be MSre.