A papagájt elbűvölte a szerény kis kolibri ártatlan szépsége, s egy gyönyörű dal hallatára, felkérte a madárkát, hogy eltáncolja vele Szerelem táncát. A két madárka ugyanazon harmóniával szárnyalt a dallal, örültek egymás mosolyának. A bál végén, pedig köszönetet mondtak egymásnak, majd sietve tovaröppentek.
A kolibri a kanárival járt, de nem mondhatni, hogy kapcsolatuk a boldogság felé szárnyalt volna. Talán éppen ezért volt nagyon kíváncsi a papagájra, s addig nem tudott a virágok fölött röpdösni, míg mindent meg nem tudott róla.
Meg is találta a papagájjal a közös hangot, és nagyon sokat csicseregtek együtt. Kölcsönös volt a vonzalom. Bizalmas beszélgetéseiknek köszönhetően egyre közelebb kerültek egymáshoz.
A papagáj tudta, hogy a kolibri már foglalt, de abban bízott, hogy sikerül elrabolnia a kismadár szívét, s így talán elhagyja a kanárit. Szerenádjainak köszönhetően sikerült is elcsábítani a kolibrit, aki megszegte a kanárinak kötött hűséget, megcsalta őt a papagájjal, aki beleszeretett a kolibribe, s egy boldogabb világról énekelt neki.
A kolibri bízott a papagájban, s vágyott is a boldogságra, de lelkiismerete nem hagyta nyugodni, zavarban, dilemmában élt. Választás előtt állt, viszont nem tudta soha hogy mit akar. Döntésképtelen volt.
A kanárihoz szorosan hozzákötötte a múlt, s az a tudat, hogy jóban-rosszban együtt kell éljen vele, közösen 
kell megtalálniuk a megoldást a problémákra, s akkor majd minden rendbe jön, de arra nem gondolt, hogy a kanári előtt a kényelmetlen konfliktushelyzetek tabuként lebegnek. Benne volt a kanári mókuskerekébe, amiből egykönnyen nem lehet kiröppenni.
A papagájjal pedig nem mert szárnyalni, az új élet felé, nem akarta elhinni, hogy talán ez volna a legjobb megoldás. Félt a jövőtől, a felelősségvállalástól.
Titkos kapcsolatuk az őszinteségre és bizalomra épült, s talán túl sok titkon is osztoztak. A papagáj túl sokat beszélt, a kolibri nem tudta vagy nem akarta feldolgozni a mondanivalót, mert a hatás, a reakció mindig elmaradt…
A papagáj így hiábavalóan fáradozott, hiszen ő nemcsak a szavak madara akart lenni. Talán túl sokat gondolkozott, túl sok mindent elképzelt, tervei voltak, de álmait, e reménytelenség miatt megvalósíthatlannak érezte, hisz a szebb jövő nem rajta múlott, nem tehetett semmit.
A papagáj már nem beszél... Elnémult és tovaröppent, megkeresi a saját madárkáját, mert élni szeretné álmait, nem csak álmodozni.
Úgy érezte, hogy a kolibri volt a legkedvesebb teremtmény életében, akit igazán szeretett, aki az életet jelentette volna számára.Sokszor örült, ha meg tudta nevettetni, ha boldognak láthatta, hisz a föld leggyönyörűbb látványában lehetett része. De nem akart a kolibrire erőltetni semmit, habár mindig azt hangoztatta, hogy nincsenek véletlenek, hisz ok-okozatisággal történik minden, s minden madárka szabad akarattal rendelkezik, hatalma van változtatni, s e változás csak akarat kérdése. A kérdés pedig az: mit akarok, miért akarom, mennyire akarom és meddig?...
“A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka: adni, mindig csak adni, jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet, és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.”
A madarak életében is vannak olyan történetek, amik csak egyetlen fejezetből állnak, ágról-ágra röppennek, majd tovaszállnak, de a kellemes emlékek örökké kísértik álmaikat.
Férfi és nő ... hogyan is érthetné meg egymást. Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.
Nem a kolibri, hanem a papagáj szakított a múlttal, nem akarta tovább önmagát gyötörni, kínzatni a kolibri "nem tudom" világában, hiszen már belefáradt abba, hogy csak egy váll legyen a kolibri számára, szeretett volna egy más testrész lenni ...egy szív.
