Hajnali gondolatok

Hajnali 4 óra van. Nem tudok aludni. Álmomból 02:30-kor ébredtem meg, bár nem tudom, hogy mit álmodhattam volna. Álmodtam e egyáltalán valamit? Egyáltalán mi az, hogy álom?...

Megnéztem a telefonom: 1 nem fogadott hívás, 1 üzenet. Keresett Cimbi, de olyan tájt, amikor már aludhattam. Elolvastam Angyal üzenetét, örültem, hogy visszaírt. Mindig jó, ha visszaírnak, legyen az bármi. Tehát nyugodtan aludnék tovább, de erőt vett rajtam az álmatlanság. Forgolódok a vackomon, ágyamban, de sehogy se tudok továbbaludni, pedig rám férne az alvás. Nem akartam volna gondolni semmire….

Eszembe ötlött, régóta nem írtam a blogomra, pedig már ideje volna valamit firkantani, bármit.

Elkezdtem filózni magamról, életemről, arról, hogy mit mutatok a világnak, és ki vagyok én valójában? Elemezni kezdtem önmagam, hiszen volt idő elég magamon elmélkedni, saját nézeteimet elemezni. Az hogy mit gondol rólam a külvilág, az nem zavar. A megalapozott kritikára kíváncsi vagyok, de a rágalmakat előttem érdektelenek. Gondoljanak az emberek, amit akarnak. Hiszen csak én tudhatom igazán, hogy milyen vagyok valójában, na és persze a velem szoros kapcsolatban levő személyek: családom és baráti köröm.

Számba vettem rossz tulajdonságaimat, hiszen így lesz teljes a kép.

Nem vagyok tökéletes,nem vagyok túl jó én sem, nem vagyok szent ember, nem is törekedhetek rá, ahhoz túl kevés vagyok. Sok hibám van nekem is, hiszen ember vagyok, tele tévedésekkel.

Nem feltörekvő egoista módon jellemzem önmagam, ez egy aljas rágalom. Nem alakíthatok ki egy tökéletes képet magamról, csak a pozitív oldalamat bemutatva, s kellemes emlékeim, történeteim előttetek, nem erre törekeszem, nem vagyok annyira aljasan magamnak való.

Be kell ismernem, hogy van, amikor önzőnek tűnök, néha tényleg az is vagyok. Emberi gyengeség. Visszajelzések szerint ez nem jellemez igazán, hiszen legtöbbször ezt be is ismerem magamnak és megpróbálom jóvátenni, enyhíteni, ha ezzel megbántom embertársaimat vagy fájdalmat okozok valakinek.

Blogomra nemcsak olyan témákról írok, ami mindenkinek tetszik. Nem általánosíthatok, nem sablonosságra törekszem. A körülöttem levő világnak nemcsak a kellemes változatát tárom elő, minthogy: öröm, vidámság, béke, szeretet, szerelem és boldogság. Ha írtam ilyen témákról nem tele-novellás, nyálas szövegekre koncentráltam, hanem a saját (önző?) eszméimet, gondolataimat próbáltam megfogalmazni előttetek, párhuzamosan azon véleményekkel, melyekkel egyetértek.

Sok olyan dolog van, amivel nem értek egyet, e miatt talán makacs és önfejű lehetek. Legtöbbször kitartok elveim mellett, e miatt akaratosnak gondolnak. De ha egyáltalán nem értenek egyet velem, azt nem erőltetem, hiszen az én akaratomat nem erőltethetem rá senkire, hiszen akkor baszott nagy önző, egoista lennék. Mindenkinek szabad akarata van, vagy kell(ene) legyen. Egy ötlet, egy gondolat, egy álom csak egyetértésben, ugyanazon elhatározásokkal és célkitűzésekkel valósítható meg. Ha túl akaratos lennék saját érdekeim miatt, az már egy komoly kis erőltetés. Ha látom, hogy a dolgoknak nincs értelme, mert nem egy hullámhosszon futnak a célkitűzések, ha nincs közös cél, akkor engedek a saját igazamból, belátom, mekkora marha vagyok,s kompromisszumra törekszem, vagy megpróbálok másképp hozzáállni a témához, nem vitatkozom hülyeségeken. Nem az van, hogy ha az én akaratom nem teljesül, akkor hagyom a francba a témát. Nem, ha nincs közös akarat, közös cél nem erőltethető semmi. Arról nem igazán tehetek, ha valami nem tetszik, mert nem látom jónak, nem látom értelmét, azt tudatom, ez így van jól, így szocializálódtam. De ha elfajulnak a dolgok, jobb belátni a tévedéseket, hagyom a francba a vitát, olyanba fogok, ami kedvemre való, aminek értelmét látom, látszatát, hogy történt valami.

Apropó látszat. A látszat néha csal. E félreértések miatt jobb őszintének lenni.

Talán a legnagyobb bajom az, hogy szeretem az igazságot és kutatom is, de az igazság bonyolult, és néha fájdalmasan rossz. Viszont csak a kimondásával mosható tisztára a létünk.

De az se valami jó tulajdonság, ha túl őszinte vagyok. Sokak szerint ez kúrva nagy hiba, mert nem szabad mindig, minden helyzetben, minden személlyel az lenni. Azt vallom, hogy az őszinteség a bizalomra épül. A bizalom pedig a hitre.

Viszont mindenkivel, minden téren nem is vagyok, nem is lehetek őszinte, ha úgy érzem nincs meg a kölcsönös bizalom. Tehát akihez nem vagyok elég őszinte, abban nem bízok eléggé, ez logikusan természetes. Örülök, hogy megvan a magam baráti, bizalmi köre.

Szeretem az életet, a világot a jó oldaláról nézni, megragadni, és bemutatni, hogy örömet szerezzek. Sokszor látnak vidámnak, és néha rákérdeznek, hogy lehetek én mindig ilyen jó kedélyű? Én olyan személy vagyok, aki szeret mások mosolyába kapaszkodni, ez reményt ad a továbbiakhoz. S ha mosolyogva elárulom, hogy igazából a lelkem nem annyira vidám, mint, ahogy gondolják, mint ahogy tűnik, nem tudják elhinni… Az furálják hogy lehetek valójában elszontyolodva, hiszen nem ez látszik, mert legtöbbször mosolygom, poénkodom. Ha elkenődöm az néha lelki, s legtöbbször az anyagi gondjaim miatt van. Kevesen tudják, hogy a mosoly mögött milyen családi problémák, megoldhatatlan gondok vannak. A kellemetlen dolgokról nem szívesen hallanak az emberek. De néha kellenek ezek a szép kis rosszak.

Tehát, ha kíváncsiak, hogy miért nincs jókedvem, miért zűrös az életem, akkor néhány szóban elárulom. Nem panaszkodás céljából, hiszen ettől még nem oldódik meg semmi, hanem hogy kielégítsem a kíváncsiságukat.

Ha folyamatosan a gondjaim miatt fájna a fejem, nem lennék valami vidám egyéniség. Meg lennék húzódva valahol a sarokban és borotvapengével játszadoznék!

Az természetes, hogy mi, emberek legszívesebben a kellemes történetekre, eseményekre, helyzetekre, dolgokra emlékezünk és beszélünk róluk. A kellemetlent elhallgatni, erre odafigyelnek, mert hiányzik a kölcsönös bizalom, talán ez jellemzi az egész nemzetet, a magyarságot évszázadok óta!

Március 15-e van ma, Nemzeti Ünnep. Nemzeti színű lobogók, Petőfi, Kossuth, Jókai, fiatalok, tömeg, 12 pont, Bem apó, huszárok, Árpádsávos zászló, csata, ágyúdörgés, vereség, sortűz? Az „ide veled régi kardunk!” hol van? Piros fehér zöldben lázadozhat a magyarság, olyan mint egy musztáng, a vadló, kit nehéz betörni, hiszen nehéz a javíthatatlanba beletörődni, megnyugodni. Szabadság, egyenlőség, testvériség?! Hol van az már?...

Francokat! Inkább egyetértésre, békére és szeretetre van szükség! Hiszen szeretni kell, mert meghalunk! Ez kell eljusson a tudatalattiig!

…na de nem „papolok” itt sokat, hiszen így is hosszúra nyúltak a sorok, s azt nem kedvelitek, ha valami túl hosszúnak tűnik! Nem tudok szűkszavú lenni, hiszen akkor nem mindenki értene meg. Bocsesz hogy írtam. A vicc az, hogy kiindultam magamból és eljutottam a nemzetig...

06:03, már virrad… Na megyek visszaaluszing, aztán pakoling, és stoppoling be MSre.

AZ ÉLET RÖVID

A múlton nincs értelme rágódni – szoktam mondogatni.
Viszont a múltamtól függ a jelen pillanatom is és jövőm is. Az életem. Milyen voltam, milyen vagyok, milyenné szeretnék és akarok válni és milyenné nem? Ki vagyok én tulajdonképpen? Milyen sorsot pecsételek meg a gyerekeim számára? Hiszen amilyen az én életem, olyan lesz a gyerekeim élete is, stb... Szóval eléggé megkérdőjeleztem a kijelentést.

Rájöttem arra, és meg is győződtem, hogy igen is el kell gondolkodni, rágódni kell a múlton, szembesülnünk kell lelkiismeretünkkel, önmagunkkal, hogy okuljunk a saját hibáinkból, hogy ne essünk ugyanabba a hibába. Ne keserítsük meg saját és gyerekeink, unokáink életét.
Az élet nemcsak az, aminek láttatja magát, az csak a látszat. A kulisszák mögött ott van egy emocionális, érzelmi világ. Ez a világunk nagyon fontossá kell(ene) váljon, ha boldog mosolyt szeretnénk az arcunkra. Itt van a dög elkutyálva – avagy a kutya elásva.

Ha nem figyelünk bensőnkre, lelkünkre, önmagunkra akkor ugyanoda kerülünk vissza, ugyanazt a hibát követjük el folyton, amit már ezerszer megbántunk.
Hiába elmélkedünk azon, hogy „mi lett volna ha…?”. Na ezen nem érdemes rágódni! Ez csak álmodozás.
Ezen elgondolkodni csak időpocsékolás, mert semmit se változtatunk a múlton, hiszen csak saját magunkat gyötörjük, csak az őrületbe kergetjük önmagunkat azzal, hogy mit megtehettünk volna, hogy ne kerüljünk ebbe a helyzetbe, és mégse tettük! Bánjuk örök időkig, és mégsem merünk lépni, változtatni a jelenünkön.

Egyre feszültebbé válunk, s ezt a feszültséget azzal vezetjük le, hogy bármit megteszünk, csak éppen ne kellene tisztázzuk önmagunkat. Inkább a hobbijainknak élünk, tanulunk, dolgozunk, sportolunk, költekezünk (feltéve, ha van miből), új dolgokat vásárolunk, barátokkal/barátnőkkel lógunk, játszunk, más csajokat/pasikat fűzögetünk, alkoholistává, drogfüggővé válunk. S azzal etetünk másokat (egyben önmagunkat), hogy köszönjük szépen milyen jól elvagyunk! Végig egy nagy hazugságban élünk, menekülve önmagunk elől, elterelve, elüldözve bűntudatunkat!
Csupán elszórakozunk – mert ez minden, csak nem a boldogság!
Belső feszültségeink e fajta levezetése csak álca, Önmagunkkal szemben egy jó kis színjáték,

Később meg újra rájövünk arra, hogy mindez hiába volt, hiszen ha nem okulunk hibáinkból és így nem változtatunk a jövőn, akkor újra meg újra azon kapjuk magunkat, hogy mennyire átbaszott az élet.
Folyton átverjük önmagunkat azzal, hogy az idő megold mindent.
Az idő nem oldja meg érzelmi gondjainkat, feszültségeinket, ez egy nagy baromság!
Az idő csak telik: tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak… az óra csak kattog az örökkévalóságig.

Az élet viszont véges. Az emberi test legerősebb izma a szívizom, de az sem tud éltetni minket az örökkévalóságig.
S amikor eljön a halálunk pillanata, mert ez mindenképp bekövetkezik, azon rinyálunk, hogy végig milyen nagy beszariak voltunk, hogy hányszor ráébredtünk arra, lelkünk mekkora nagy szarban van és nem akartunk írt találni e bajra. Hogy egész életünk folyamán tudtuk mit kellett volna tenni és nem mertük! De a halál pillanatában ez már késő…

Későn nyilall a tudatunkba a fájdalom, hogy mennyire gyávák voltunk önmagunkhoz!
S azon filózunk, hogy mi lesz a halál után, Félünk a haláltól, nem akarunk meghalni!... Ezért nem nyerjük el a belső békét. Nem tudjuk boldog kis mosollyal itt hagyni a földi életünket.
Pedig meghalunk. Ez természetes. Ez az élet rendje.
A kérdés csak az, hogy egy nyugodt boldogságban akarunk meghalni, tiszta lelkiismerettel, vagy sem?

Mondogatjuk: az élet szar!
Hát… Hol írja, hogy mindenkinek boldog élete kell legyen? Mindenki lehet boldog, ha akar. De ha nem, akkor csak saját életét keseríti meg. Mindenki nem lehet boldog, hiszen akkor unalmas lenne az élet. Akkor mindenki egyforma lenne, és ami egyforma, az unalmas.
…aki pedig lélekben nem nőtt még fel, az egy gyáva, puhány alak. Aki nem mer őszinte lenni önmagához, nem mutatja ki az érzelmeit, annak az élete soha se lesz boldog! Azt az élet folyton csak átbassza!

Hiába vágysz a boldogságra, ha érzelmi léted nem őszintén éled.
Aki boldog, annak a lelkében ott a nyugalom, a belső béke, az nem fél a haláltól. Az őszinte élet pedig azt jelenti, hogy azt mondom, amit igazán érzek, azt teszem, amitől a szívem, a lelkem valóban boldoggá válik.
Hiába van meg mindened, ha nem tudsz őszintén mosolyogni. Csak úgy lehetsz igazán boldog, ha a saját őszinteségedre támaszkodsz, csak így válhatsz őszinte mosolyú emberré – csak így tudsz egyedül lenni, önmagaddal.

A szem a lélek tükre. Az igaz lélek őszinte. Én milyen lélek vagyok? Igaz vagy hamis? Szembe kell néznem önmagammal, tükörbe kell néznem, mert felelős vagyok önmagamért, a sorsomért. Magamba kell szállnom: mit szúrtam el az életben? És mit tehetek most, jelen pillanatban? Színjátékot folytatok, vagy őszinte életet? Egyáltalán élni akarok, vagy haldokolni?

Kinek nem inge, nem veszi magára.
Mindenkinek szíve joga mit tesz, hiszen bárki úgy elkúrhatja az életét, ahogy akarja. Mert bizony amennyi energiát belefektetünk saját életünkbe, ugyanazt kapjuk vissza az élettől.

Lehetőség van másképp élni. Ez a szabadság.