Egy álom töredéke

Legtöbbször nem emlékezünk annak arcára, akit szerettünk.

Csak részletek maradnak meg emlékbe: mosolya, hangja, szemvillanása...

/Márai Sándor/

Részlet az utolsó beszélgetéseinkből, azaz két megőrzött monológ:

B.J.:

Menj és feledj!

Szívem beéri azzal, hogy megsirat és sohasem feled! :-h :( :-S :(( :-S

Szívemnek sírboltot építek, hogy megnyugodhassék; Begubózom, mert mindenütt tél van; A vihar elől boldog emlékeimbe takarózom.

A híradó virág mellett mindig ott egy felpattanó rügy. Ha egy virág elhal, rengeteg mag marad utána… Mennyire hasonlít életünk egy virághoz!

Az a dolgunk, hogy megbékéljünk a múlttal és tanuljunk belőle. :* :-S :-h

LÉGY BOLDOG, HA ÉN NEM TEHETLEK BOLDOGGÁ!

Hiányzol… :-S :* tényleg nem lehetek a barátnőd sem?

J.I.:

Nem, nem akarom. Ezt már megbeszéltük… Nem akarok lelki szemetesládává válni, akinek csak panaszkodnál. Nem szeretném, hogy azért legyek a barátod, hogy legyen, akihez menekülj a világ és önmagad elől, akinek a vállán kisírd majd magad… ezért nem szeretnék pszichológus lenni. Ha örömödben nem akarsz az enyém lenni, akkor nekem nincs szükségem a bánatodra, mert folyton ahhoz az ideológiához jutnánk, hogy lehetne másként is, hiszen többet, jobbat érdemelsz! :-S Ha szeretsz – de mást nem tehetsz –, akkor engedj el…

(Homonyik Sándor: Kései üzenet)

Szerelmem, nem félek továbblépni, csak egy boldog emlékké válsz, melyre vágyok majd, de csak fénysugár volt életemben, mely egy megvalósíthatatlan, gyönyörű álommá vált.

(Republic: Nem volt még soha így; Ha még egyszer láthatnám)

Én nem a szerelemtől akarok búcsúzni, én örökre búcsúzom.

(Republic: Ég veled most)

Sajnálom azt, hogy… SZERETLEK. De tovább fogok lépni, elengedlek magamtól, s érzem, sikerülni fog! talán egy következő életben enyém lehetsz, ahol erős, szabad akaratod lesz majd… Mindenképpen talán… Ég veled, édes, kitsi ÁLOMmanóm! :*

(Átírás nélkül elmentett YMessenger-beszélgetés)

AZ ÉLET RÖVID

A múlton nincs értelme rágódni – szoktam mondogatni.
Viszont a múltamtól függ a jelen pillanatom is és jövőm is. Az életem. Milyen voltam, milyen vagyok, milyenné szeretnék és akarok válni és milyenné nem? Ki vagyok én tulajdonképpen? Milyen sorsot pecsételek meg a gyerekeim számára? Hiszen amilyen az én életem, olyan lesz a gyerekeim élete is, stb... Szóval eléggé megkérdőjeleztem a kijelentést.

Rájöttem arra, és meg is győződtem, hogy igen is el kell gondolkodni, rágódni kell a múlton, szembesülnünk kell lelkiismeretünkkel, önmagunkkal, hogy okuljunk a saját hibáinkból, hogy ne essünk ugyanabba a hibába. Ne keserítsük meg saját és gyerekeink, unokáink életét.
Az élet nemcsak az, aminek láttatja magát, az csak a látszat. A kulisszák mögött ott van egy emocionális, érzelmi világ. Ez a világunk nagyon fontossá kell(ene) váljon, ha boldog mosolyt szeretnénk az arcunkra. Itt van a dög elkutyálva – avagy a kutya elásva.

Ha nem figyelünk bensőnkre, lelkünkre, önmagunkra akkor ugyanoda kerülünk vissza, ugyanazt a hibát követjük el folyton, amit már ezerszer megbántunk.
Hiába elmélkedünk azon, hogy „mi lett volna ha…?”. Na ezen nem érdemes rágódni! Ez csak álmodozás.
Ezen elgondolkodni csak időpocsékolás, mert semmit se változtatunk a múlton, hiszen csak saját magunkat gyötörjük, csak az őrületbe kergetjük önmagunkat azzal, hogy mit megtehettünk volna, hogy ne kerüljünk ebbe a helyzetbe, és mégse tettük! Bánjuk örök időkig, és mégsem merünk lépni, változtatni a jelenünkön.

Egyre feszültebbé válunk, s ezt a feszültséget azzal vezetjük le, hogy bármit megteszünk, csak éppen ne kellene tisztázzuk önmagunkat. Inkább a hobbijainknak élünk, tanulunk, dolgozunk, sportolunk, költekezünk (feltéve, ha van miből), új dolgokat vásárolunk, barátokkal/barátnőkkel lógunk, játszunk, más csajokat/pasikat fűzögetünk, alkoholistává, drogfüggővé válunk. S azzal etetünk másokat (egyben önmagunkat), hogy köszönjük szépen milyen jól elvagyunk! Végig egy nagy hazugságban élünk, menekülve önmagunk elől, elterelve, elüldözve bűntudatunkat!
Csupán elszórakozunk – mert ez minden, csak nem a boldogság!
Belső feszültségeink e fajta levezetése csak álca, Önmagunkkal szemben egy jó kis színjáték,

Később meg újra rájövünk arra, hogy mindez hiába volt, hiszen ha nem okulunk hibáinkból és így nem változtatunk a jövőn, akkor újra meg újra azon kapjuk magunkat, hogy mennyire átbaszott az élet.
Folyton átverjük önmagunkat azzal, hogy az idő megold mindent.
Az idő nem oldja meg érzelmi gondjainkat, feszültségeinket, ez egy nagy baromság!
Az idő csak telik: tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak… az óra csak kattog az örökkévalóságig.

Az élet viszont véges. Az emberi test legerősebb izma a szívizom, de az sem tud éltetni minket az örökkévalóságig.
S amikor eljön a halálunk pillanata, mert ez mindenképp bekövetkezik, azon rinyálunk, hogy végig milyen nagy beszariak voltunk, hogy hányszor ráébredtünk arra, lelkünk mekkora nagy szarban van és nem akartunk írt találni e bajra. Hogy egész életünk folyamán tudtuk mit kellett volna tenni és nem mertük! De a halál pillanatában ez már késő…

Későn nyilall a tudatunkba a fájdalom, hogy mennyire gyávák voltunk önmagunkhoz!
S azon filózunk, hogy mi lesz a halál után, Félünk a haláltól, nem akarunk meghalni!... Ezért nem nyerjük el a belső békét. Nem tudjuk boldog kis mosollyal itt hagyni a földi életünket.
Pedig meghalunk. Ez természetes. Ez az élet rendje.
A kérdés csak az, hogy egy nyugodt boldogságban akarunk meghalni, tiszta lelkiismerettel, vagy sem?

Mondogatjuk: az élet szar!
Hát… Hol írja, hogy mindenkinek boldog élete kell legyen? Mindenki lehet boldog, ha akar. De ha nem, akkor csak saját életét keseríti meg. Mindenki nem lehet boldog, hiszen akkor unalmas lenne az élet. Akkor mindenki egyforma lenne, és ami egyforma, az unalmas.
…aki pedig lélekben nem nőtt még fel, az egy gyáva, puhány alak. Aki nem mer őszinte lenni önmagához, nem mutatja ki az érzelmeit, annak az élete soha se lesz boldog! Azt az élet folyton csak átbassza!

Hiába vágysz a boldogságra, ha érzelmi léted nem őszintén éled.
Aki boldog, annak a lelkében ott a nyugalom, a belső béke, az nem fél a haláltól. Az őszinte élet pedig azt jelenti, hogy azt mondom, amit igazán érzek, azt teszem, amitől a szívem, a lelkem valóban boldoggá válik.
Hiába van meg mindened, ha nem tudsz őszintén mosolyogni. Csak úgy lehetsz igazán boldog, ha a saját őszinteségedre támaszkodsz, csak így válhatsz őszinte mosolyú emberré – csak így tudsz egyedül lenni, önmagaddal.

A szem a lélek tükre. Az igaz lélek őszinte. Én milyen lélek vagyok? Igaz vagy hamis? Szembe kell néznem önmagammal, tükörbe kell néznem, mert felelős vagyok önmagamért, a sorsomért. Magamba kell szállnom: mit szúrtam el az életben? És mit tehetek most, jelen pillanatban? Színjátékot folytatok, vagy őszinte életet? Egyáltalán élni akarok, vagy haldokolni?

Kinek nem inge, nem veszi magára.
Mindenkinek szíve joga mit tesz, hiszen bárki úgy elkúrhatja az életét, ahogy akarja. Mert bizony amennyi energiát belefektetünk saját életünkbe, ugyanazt kapjuk vissza az élettől.

Lehetőség van másképp élni. Ez a szabadság.

HARMAT

A szó hallatára a reggeli vízcseppek juthatnak eszünkbe, ami a földfelszínen, illetve felszín-közeli, szabadban lévő tárgyakon, de legfőképpen a növényzeten figyelhető meg. Éjszaka vagy hajnalban alakul ki, amikor a földközelben harmatpont alá hűlő levegő vízgőztartalma kicsapódik. De ”életük” csak néhány óra… A felkelő Nap sugarait a harmatcseppek vissza-visszatükrözik, majd felszívódnak, hiszen frissítő nedvként sok növényt csak a reggeli harmat éltet.

Most egy közösségre gondolok, hálát adva, hogy a tagja lehettem.Egy csoportra, olyan emberkékkel, akik oda voltak a néptáncért, akik példaértékűen ápolták a hagyományt...

Nem épp egy értelmiségi társaság, de nem is egy szedett-vetett banda, olyan társaságról van szó, akiket a népi-kultúra, a néptánc iránti szeretet tartott össze, akik csak együtt táncolva, egységben érezhették igazán jól magukat.

De mi nem csak a táncért éltünk, hisz nem volt a néptánchoz oly kötelezettségünk, aminek mindenképpen eleget kell tennünk, mert ha nem akkor aztán jön a haddelhadd!...

A kezdet kezdetén sokan voltunk, sokfélék… Szép kis társaság összegyűlt a teremben… a szépség viszont nem elég a tánchoz. A „gyengék”, kik nem érzik a ritmust, lemaradnak, „elhullanak”. Aki nem elég kitartó, ambíciós, nem tud felzárkózni, nem bírja sokáig, s abbahagyja a próbálkozást is.

Sajnos manapság úgy van, ami elsőre nehéz, attól az ember elszontyolodik, és nincs hozzá kedve.

Pedig a botláb csak némi veríték árán válhat szép kis táncos lábakká, csak kitartás és gyakorlás kérdése…

A szovátai fiatalok jó része, még azok is akik jó ritmusérzékkel rendelkeznek, érdektelenek. A hagyományőrzés e változatát sok szovátai fiatal leértékeli, azon fiatalokról van szó, kik a székely mivoltukért szégyenkeznek, szégyellik a székely viseletet, a tulajdonképpeni múltjukat! - de hogy miért? - Nem tudják megindokolni.

Alig maradtunk tízen. De a javából. Mi voltunk azok, akik látták a fényt az alagút végén, s érdemesnek tartották a fáradságot, hogy néptáncolni tanuljanak, csupán kedvtelésből, szabad akaratunkból, s kitartóan.

Közülünk is egyesek már dolgoztak, pénzt kerestek, fáradtan léptek a táncparkettre, mások csajoztak/fiúztak, sokszor késtek, hanyagok voltak, volt kinek közbejött valami, egy-két dolgozatra való „tanulhatnék”, netán az érettségi, stb…

Mégis hajtott előre valami, hiszen mindezen elfoglaltságok mellett a néptánc nem kényszer volt számunkra, hanem kikapcsolódás, kiléphettünk a saját világunkból, s a székely múltunkat a jelenben élhettük meg, eleveníthettük fel.

Ha mi összegyűltünk, jókedvvel táncoltunk, meg-megforgattuk a leányokat, csujjogtattunk, kitartóan legénykedtünk, a zene alatt egymással tréfálkoztunk, nevettünk.

E közös érdek miatt nógattuk egymást: gyere táncra, ne hiányozz, ne maradj le, új táncot tanulunk, ne késs el, fellépésről van szó, meghívást kaptunk, számítunk ránk, nélküled nem vagyunk egész, de ne csak magadra gondolj, ne hagyj szégyenfoltot városunkon, stb…

A becsületünkről szólt. Hiszen, e hagyományőrzés már-már városérdek volt, ami a különböző programokat tehette színessé, ahonnan nem hiányozhattunk. Ha már szabadidőnket a táncnak szenteltük, meg akartuk mutatni, hogy mit tudunk, mire vagyunk képesek, látni akartuk a reakciót.

Ha fellépésről volt szó, összeszedtük magunkat, először is egymást. Ismételtünk és sokat tanultunk, fejlődtünk, keményen gyakoroltunk a fellépésekre, az összhang érdekében. A színpadra mindig örömmel léptünk fel, lelkesen eltáncoltuk pár csizmát/cipőt, amit a közönség tapsviharral jutalmazott, s a színpadról leszállva még külön dicséretekben is részesülhettünk, kézszorításokkal fejezték ki tetszésüket.

De a szovátai Harmat Néptánccsoport széthullott, eloszlott, a tagok, a harmatcseppek, felszívódtak. Zsúfoltabbá vált életünk miatt sokan le kellett mondjunk ezen együttlétről, hisz mindenkinek megvan a saját élete, s ez ok miatt le kellett tennünk arról, hogy folytatni tudjuk…

Titkon reménykedünk, hiszünk a reinkarnációban, talán majd egyszer, mikor mindenki szabadabb lesz, újra összegyűlhetünk, s újra kezdhetjük.

A csoportnév nagyon találó, hisz oly kevesen voltunk, mint a növényzet számára a reggeli harmat, s amint a napsütésre felszívódik ez éltető nedv – a harmatcseppek – mi úgy szívódtunk be a város tudatába.

HARMAT - a kulisszák mögött

Mi volt az az összetartó erő, ami közösséggé formált bennünket?

A válasz egyszerű: a szabad élet iránti kedv, a szabadság, a közös piálások, szeszelések, a sok hülyeség és őrültség, amit főleg a barátság tartott egységben.
Bizony-bizony, nemrégiben jöttünk rá, mennyire hiányoznak azok a Harmat-cseppes napok, a közös kirándulások.
Több külföldi meghívásban részesülhettünk, melyeknek szívesen eleget is tettünk, hiszen a táncfellépések mellett többnapos nyaralásról szólt.
Mint minden fiatalnak, a kikapcsolódás volt a legfontosabb számunkra, idegen városokban felszabadulhattunk, hiszen inkognitóban voltunk. Tudtuk azt, bármilyen hülyeséget teszünk, nem kell szégyenkeznünk miatta, hiszen nem ismerhet fel senki, s a hírünk nem juthat haza hamarabb, mint mi, biztosak voltunk abban, hogy ezekről a dolgokról csak mi tudhatunk.
E közös utazások, az autóbuszban való éneklések, közös kajálások, gyakorlások, táncfellépések, tréfálkozások, a balatoni láz, az üres Nestea-palackba vizelés, az éjszakai kiruccanások, városnézések, a sok parasztkodás, a feltűnési viszketettség, az e miatti sok vita, majd a poharak melletti vidám kis békeszerződések, elbeszélgetések.
Ugyanakkor az idegen városban való bulik/partik, ismerkedések, csajozgatások (a lányoknak persze pasizgatások), strandolások, a zenére való vizi-fitness-tánc, a vizibiciklizések, strandfoci, hajókirándulások, az aqua-parkban marhulások, mezítláb rohanások, csoportképre pózolgatások, estétől reggelig való táncolások, táncházak és bolgár-lengyel-magyar-székely mulatozások, s az egészséges borozgatások, koccintgatások, stb. tartottak össze bennünket.
Igen, így teljes volt az összhang, a harmónia.
Sosem unatkoztunk, hiszen mindig előkerült valami lökött ötlet, mindig jól szórakoztunk.
Tehát mi sem voltunk szentek, de ha a hülyeség fájt volna, ordíthattsoport, hobbie, jókedv, kirándulás, mulatság, néptánc, szovátai néptánccsoport, szórakozás, életunk volna. Eeejj, mennyit nevettünk! Soha el nem lehet ezt felejteni...

Ma már csak nosztalgiázhatunk e közösségépítő nyaralásokról… Kedvet hozzá az ad, hogy nemcsak önmagunkat, hanem embertársainkat is jókedvre deríthetjük, ha mesélhetünk róla.
Zene egy élet volt ez!