AZ ÉLET RÖVID

A múlton nincs értelme rágódni – szoktam mondogatni.
Viszont a múltamtól függ a jelen pillanatom is és jövőm is. Az életem. Milyen voltam, milyen vagyok, milyenné szeretnék és akarok válni és milyenné nem? Ki vagyok én tulajdonképpen? Milyen sorsot pecsételek meg a gyerekeim számára? Hiszen amilyen az én életem, olyan lesz a gyerekeim élete is, stb... Szóval eléggé megkérdőjeleztem a kijelentést.

Rájöttem arra, és meg is győződtem, hogy igen is el kell gondolkodni, rágódni kell a múlton, szembesülnünk kell lelkiismeretünkkel, önmagunkkal, hogy okuljunk a saját hibáinkból, hogy ne essünk ugyanabba a hibába. Ne keserítsük meg saját és gyerekeink, unokáink életét.
Az élet nemcsak az, aminek láttatja magát, az csak a látszat. A kulisszák mögött ott van egy emocionális, érzelmi világ. Ez a világunk nagyon fontossá kell(ene) váljon, ha boldog mosolyt szeretnénk az arcunkra. Itt van a dög elkutyálva – avagy a kutya elásva.

Ha nem figyelünk bensőnkre, lelkünkre, önmagunkra akkor ugyanoda kerülünk vissza, ugyanazt a hibát követjük el folyton, amit már ezerszer megbántunk.
Hiába elmélkedünk azon, hogy „mi lett volna ha…?”. Na ezen nem érdemes rágódni! Ez csak álmodozás.
Ezen elgondolkodni csak időpocsékolás, mert semmit se változtatunk a múlton, hiszen csak saját magunkat gyötörjük, csak az őrületbe kergetjük önmagunkat azzal, hogy mit megtehettünk volna, hogy ne kerüljünk ebbe a helyzetbe, és mégse tettük! Bánjuk örök időkig, és mégsem merünk lépni, változtatni a jelenünkön.

Egyre feszültebbé válunk, s ezt a feszültséget azzal vezetjük le, hogy bármit megteszünk, csak éppen ne kellene tisztázzuk önmagunkat. Inkább a hobbijainknak élünk, tanulunk, dolgozunk, sportolunk, költekezünk (feltéve, ha van miből), új dolgokat vásárolunk, barátokkal/barátnőkkel lógunk, játszunk, más csajokat/pasikat fűzögetünk, alkoholistává, drogfüggővé válunk. S azzal etetünk másokat (egyben önmagunkat), hogy köszönjük szépen milyen jól elvagyunk! Végig egy nagy hazugságban élünk, menekülve önmagunk elől, elterelve, elüldözve bűntudatunkat!
Csupán elszórakozunk – mert ez minden, csak nem a boldogság!
Belső feszültségeink e fajta levezetése csak álca, Önmagunkkal szemben egy jó kis színjáték,

Később meg újra rájövünk arra, hogy mindez hiába volt, hiszen ha nem okulunk hibáinkból és így nem változtatunk a jövőn, akkor újra meg újra azon kapjuk magunkat, hogy mennyire átbaszott az élet.
Folyton átverjük önmagunkat azzal, hogy az idő megold mindent.
Az idő nem oldja meg érzelmi gondjainkat, feszültségeinket, ez egy nagy baromság!
Az idő csak telik: tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak, tik-tak… az óra csak kattog az örökkévalóságig.

Az élet viszont véges. Az emberi test legerősebb izma a szívizom, de az sem tud éltetni minket az örökkévalóságig.
S amikor eljön a halálunk pillanata, mert ez mindenképp bekövetkezik, azon rinyálunk, hogy végig milyen nagy beszariak voltunk, hogy hányszor ráébredtünk arra, lelkünk mekkora nagy szarban van és nem akartunk írt találni e bajra. Hogy egész életünk folyamán tudtuk mit kellett volna tenni és nem mertük! De a halál pillanatában ez már késő…

Későn nyilall a tudatunkba a fájdalom, hogy mennyire gyávák voltunk önmagunkhoz!
S azon filózunk, hogy mi lesz a halál után, Félünk a haláltól, nem akarunk meghalni!... Ezért nem nyerjük el a belső békét. Nem tudjuk boldog kis mosollyal itt hagyni a földi életünket.
Pedig meghalunk. Ez természetes. Ez az élet rendje.
A kérdés csak az, hogy egy nyugodt boldogságban akarunk meghalni, tiszta lelkiismerettel, vagy sem?

Mondogatjuk: az élet szar!
Hát… Hol írja, hogy mindenkinek boldog élete kell legyen? Mindenki lehet boldog, ha akar. De ha nem, akkor csak saját életét keseríti meg. Mindenki nem lehet boldog, hiszen akkor unalmas lenne az élet. Akkor mindenki egyforma lenne, és ami egyforma, az unalmas.
…aki pedig lélekben nem nőtt még fel, az egy gyáva, puhány alak. Aki nem mer őszinte lenni önmagához, nem mutatja ki az érzelmeit, annak az élete soha se lesz boldog! Azt az élet folyton csak átbassza!

Hiába vágysz a boldogságra, ha érzelmi léted nem őszintén éled.
Aki boldog, annak a lelkében ott a nyugalom, a belső béke, az nem fél a haláltól. Az őszinte élet pedig azt jelenti, hogy azt mondom, amit igazán érzek, azt teszem, amitől a szívem, a lelkem valóban boldoggá válik.
Hiába van meg mindened, ha nem tudsz őszintén mosolyogni. Csak úgy lehetsz igazán boldog, ha a saját őszinteségedre támaszkodsz, csak így válhatsz őszinte mosolyú emberré – csak így tudsz egyedül lenni, önmagaddal.

A szem a lélek tükre. Az igaz lélek őszinte. Én milyen lélek vagyok? Igaz vagy hamis? Szembe kell néznem önmagammal, tükörbe kell néznem, mert felelős vagyok önmagamért, a sorsomért. Magamba kell szállnom: mit szúrtam el az életben? És mit tehetek most, jelen pillanatban? Színjátékot folytatok, vagy őszinte életet? Egyáltalán élni akarok, vagy haldokolni?

Kinek nem inge, nem veszi magára.
Mindenkinek szíve joga mit tesz, hiszen bárki úgy elkúrhatja az életét, ahogy akarja. Mert bizony amennyi energiát belefektetünk saját életünkbe, ugyanazt kapjuk vissza az élettől.

Lehetőség van másképp élni. Ez a szabadság.