2010. február 3., szerda

HARMAT

A szó hallatára a reggeli vízcseppek juthatnak eszünkbe, ami a földfelszínen, illetve felszín-közeli, szabadban lévő tárgyakon, de legfőképpen a növényzeten figyelhető meg. Éjszaka vagy hajnalban alakul ki, amikor a földközelben harmatpont alá hűlő levegő vízgőztartalma kicsapódik. De ”életük” csak néhány óra… A felkelő Nap sugarait a harmatcseppek vissza-visszatükrözik, majd felszívódnak, hiszen frissítő nedvként sok növényt csak a reggeli harmat éltet.

Most egy közösségre gondolok, hálát adva, hogy a tagja lehettem.Egy csoportra, olyan emberkékkel, akik oda voltak a néptáncért, akik példaértékűen ápolták a hagyományt...


Nem épp egy értelmiségi társaság, de nem is egy szedett-vetett banda, olyan társaságról van szó, akiket a népi-kultúra, a néptánc iránti szeretet tartott össze, akik csak együtt táncolva, egységben érezhették igazán jól magukat.

De mi nem csak a táncért éltünk, hisz nem volt a néptánchoz oly kötelezettségünk, aminek mindenképpen eleget kell tennünk, mert ha nem akkor aztán jön a haddelhadd!...

A kezdet kezdetén sokan voltunk, sokfélék… Szép kis társaság összegyűlt a teremben… a szépség viszont nem elég a tánchoz. A „gyengék”, kik nem érzik a ritmust, lemaradnak, „elhullanak”. Aki nem elég kitartó, ambíciós, nem tud felzárkózni, nem bírja sokáig, s abbahagyja a próbálkozást is.

Sajnos manapság úgy van, ami elsőre nehéz, attól az ember elszontyolodik, és nincs hozzá kedve.

Pedig a botláb csak némi veríték árán válhat szép kis táncos lábakká, csak kitartás és gyakorlás kérdése…


A szovátai fiatalok jó része, még azok is akik jó ritmusérzékkel rendelkeznek, érdektelenek. A hagyományőrzés e változatát sok szovátai fiatal leértékeli, azon fiatalokról van szó, kik a székely mivoltukért szégyenkeznek, szégyellik a székely viseletet, a tulajdonképpeni múltjukat! - de hogy miért? - Nem tudják megindokolni.


Alig maradtunk tízen. De a javából. Mi voltunk azok, akik látták a fényt az alagút végén, s érdemesnek tartották a fáradságot, hogy néptáncolni tanuljanak, csupán kedvtelésből, szabad akaratunkból, s kitartóan.

Közülünk is egyesek már dolgoztak, pénzt kerestek, fáradtan léptek a táncparkettre, mások csajoztak/fiúztak, sokszor késtek, hanyagok voltak, volt kinek közbejött valami, egy-két dolgozatra való „tanulhatnék”, netán az érettségi, stb…

Mégis hajtott előre valami, hiszen mindezen elfoglaltságok mellett a néptánc nem kényszer volt számunkra, hanem kikapcsolódás, kiléphettünk a saját világunkból, s a székely múltunkat a jelenben élhettük meg, eleveníthettük fel.

Ha mi összegyűltünk, jókedvvel táncoltunk, meg-megforgattuk a leányokat, csujjogtattunk, kitartóan legénykedtünk, a zene alatt egymással tréfálkoztunk, nevettünk.

E közös érdek miatt nógattuk egymást: gyere táncra, ne hiányozz, ne maradj le, új táncot tanulunk, ne késs el, fellépésről van szó, meghívást kaptunk, számítunk ránk, nélküled nem vagyunk egész, de ne csak magadra gondolj, ne hagyj szégyenfoltot városunkon, stb…


A becsületünkről szólt. Hiszen, e hagyományőrzés már-már városérdek volt, ami a különböző programokat tehette színessé, ahonnan nem hiányozhattunk. Ha már szabadidőnket a táncnak szenteltük, meg akartuk mutatni, hogy mit tudunk, mire vagyunk képesek, látni akartuk a reakciót.

Ha fellépésről volt szó, összeszedtük magunkat, először is egymást. Ismételtünk és sokat tanultunk, fejlődtünk, keményen gyakoroltunk a fellépésekre, az összhang érdekében. A színpadra mindig örömmel léptünk fel, lelkesen eltáncoltuk pár csizmát/cipőt, amit a közönség tapsviharral jutalmazott, s a színpadról leszállva még külön dicséretekben is részesülhettünk, kézszorításokkal fejezték ki tetszésüket.

De a szovátai Harmat Néptánccsoport széthullott, eloszlott, a tagok, a harmatcseppek, felszívódtak. Zsúfoltabbá vált életünk miatt sokan le kellett mondjunk ezen együttlétről, hisz mindenkinek megvan a saját élete, s ez ok miatt le kellett tennünk arról, hogy folytatni tudjuk…


Titkon reménykedünk, hiszünk a reinkarnációban, talán majd egyszer, mikor mindenki szabadabb lesz, újra összegyűlhetünk, s újra kezdhetjük.


A csoportnév nagyon találó, hisz oly kevesen voltunk, mint a növényzet számára a reggeli harmat, s amint a napsütésre felszívódik ez éltető nedv – a harmatcseppek – mi úgy szívódtunk be a város tudatába.